A 80 éves Imre Lászlóval Radnai Dániel Szabolcs beszélget – 1. rész
Imre László Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem professor emeritusa, az MTA rendes tagja és az Alföld kuratóriumának korábbi elnöke november 17-én töltötte be 80. életévét. Születésnapján az Alföld folyóirat egy kétrészes életútinterjúval köszönti a 19. századi magyar és orosz irodalom kiemelkedő, nemzetközi rangú kutatóját, Debrecen díszpolgárát.
Életrajzából tudható, hogy szinte „véletlenszerű” módon született Csornán, mivel édesapját a Hódmezővásárhely közelében lévő alapfokú gazdasági iskola igazgatójaként arra utasították 1944 őszén, hogy az intézmény értékeit a távoli Csornára menekítse. Így tehát nem is kötődik ehhez a településhez, a családi szocializáció színtere Hódmezővásárhely volt. Mesélne egy keveset erről a korai időszakról, a családjáról és arról a kulturális miliőről, amelyben nevelkedett?
1951-ben kezdtem el az első elemit a hódmezővásárhelyi központi fiúiskolában, és hát azt mindenki tudhatja, hogy az volt a legborzalmasabb időszak Magyarországon. Egy elsős tanulót persze ez nem fenyegetett különösebben, mindenesetre abban a világban nőttem föl, és ez sok mindent meghatároz. Szüleim a pallagi gazdasági akadémiát végezték el, így nekik semmilyen közük nem volt az irodalmi kultúrához. Akkoriban olyan világ volt, például előző lakhelyünkön, Jászberényben, nemhogy nem volt vízcsap a lakásban, hanem az udvarban sem volt kút, ezért apám mindig fél kilométerről hordta haza vödörben a vizet. De ez az állapot, a szerény anyagi lehetőségek akkoriban az embereket nem tették depresszióssá, mert a legtöbb embert sokkal jobban foglalkoztatta, hogy a testvére vagy az apja hazajön-e a hadifogságból, vagy örökre eltűnt. Egy olyan időszakban éltünk tehát, amely anyagilag és kulturálisan is roppant primitívnek mondható, ugyanakkor nagyon sok érdekessége volt; számos olyan benyomás ért, amely a későbbiekben is meghatározó maradt. Hódmezővásárhelyről és az ötvenes évek elejéről nem igazán tudok különösebben érdekeset elmondani, mert az ott zajló élet nagyjából teljesen olyan volt, mint másutt Magyarországon: az ÁVH figyelt mindenkit, az egyházi iskolákat pillanatok alatt államosították, úgy, hogy összesen tán hét vagy nyolc maradt meg az országban. Az iskolában kezdetektől fogva jó tanuló voltam, és a tantestület összetétele is színesedett az idők során: a felső tagozatra, 1955, ’56 környékén már egész jó tanárok is jöttek,’56 után pedig az iskolába érkezett a szintén vásárhelyi Földessy Ferenc magyar–orosz szakos tanárként, aki korábban az idegen nyelvek főiskoláján tanult, többek között Vitray Tamással együtt (ez óriási dolog volt akkoriban).
Az általános iskolából egyetlen kiemelkedő emlékem van. Tudni kell, hogy elég gátlásos és rosszul beszélő gyerek voltam, de egyszer érkezett egy felkérés a szomszédos, fél kilométerre lévő leányiskola igazgatójától, hogy adjuk elő A kőszívű ember fiait. Iskolánkból a nyolcadikos fiúkat és hetedikből a legmagasabbakat válogatták be a darabba, így engem is kiválasztottak. A próbák során gyakran rám szóltak, hogy hadarva beszélek, s ez engem rendkívül felbosszantott, így elkezdtem otthon gyakorolni, hangosan olvasni verseket. Meg is tanultam jónéhány verset, később még egy szavalóversenyt is nyertem, és a darabban végül Baradlay Jenő szerepében nagy sikert arattam. Összességében tényleg jó előadás volt, ami abból is következett, hogy egy profi nyugdíjas színésznő tanított be minket.
Hol mutatták be a darabot?
Vásárhelyen a Petőfi Kultúrház színháztermében, ahol a neves karmester, Vaszy Viktor (a Szegedi Nemzeti Színház akkori igazgatója) közbenjárása révén szinte minden operaelőadást be tudtak mutatni akkoriban. Ez idő tájt bérletem volt a kultúrházba, amivel az összes prózai darabot meg tudtam tekinteni; nagy színészek léptek föl ezeken az előadásokon, a börtönből szabadult Kiss Ferenctől Szabó Miklós operaénekesig. Tehát nekem Vásárhelyen már az általános iskolában is, mondjuk úgy, eleven kapcsolatom volt a helyi kulturális élettel.
Nem sokkal később, amikor már el kellett dönteni, hogy hová megyek továbbtanulni, a gimnázium tűnt a megfelelő döntésnek. És itt jön az első komolyabb bukfenc az életemben: aki szavalóversenyeket nyer, 12-13 évesen olvassa a Háború és békét, értelemszerűen bölcsész lesz, valamilyen humán tagozatra kell beiratkozzon. Kiderült azonban, hogy a Bethlen Gimnázium egyetlen „humán” tagozata egyúttal orosz tagozat is, aminek én egyáltalán nem örültem, mert sosem volt túl jó nyelvérzékem. De hát nem volt mit tenni, megkezdtem a gimnáziumot, ahol heti hat oroszóránk volt, párhuzamosan a latin stúdiumokkal. Általában jó tanáraink voltak (érdekes: épp a magyartanárom nem tartozott közéjük), és én ott 14 és 18 éves korom között már szerezhettem fogalmakat az irodalmi életről, mert az iskola könyvtárában belelapozhattam a Tiszatájba, a Kortársba, az Alföldbe. Volt egy remek tanár, később igazgató a Bethlenben, Grezsa Ferencnek hívták, aki később aztán professzor lett Szegeden. Többek között ő ambicionált, hogy nyugodtan válasszam az érettségi után a Debreceni Egyetemet. Bár tudta, hogy elsősorban rokoni kapcsolatok kötöttek a városhoz – özvegy anyai nagymamám itt élt a Péterfia utcán, és egyetemi évei alatt vele lakott testvérbátyám, aki orvostanhallgató volt –, elmagyarázta, hogy ez tökéletes hely lesz nekem: egy jó tanszék, remek folyóirattal, kitűnő tanárokkal (Barta Jánossal, Bán Imrével, Julow Viktorral), akik teljes mértékben mentesek mindenféle marxista-leninista demagógiától.
Szeged föl sem merült választásként?
Nem igazán merült fel, mert eredendően nagymamámhoz szerettem volna beköltözni praktikusságból, és hogy ne érezze magát egyedül. Egyébként annak idején a vásárhelyieket nem vették fel kollégiumba, azt mondták, hogy legyenek bejárósok, s ezt a rengeteg utazgatást nem is vállaltam volna.
Részben persze tényleg Grezsáék tanácsára választottam Debrecent, ahol valóban nagyon jól éreztem magam a későbbiekben. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően ismertem meg Görömbei Andrást egyetemista létem első napján. Amikor 1963. augusztus 30-án megkezdődött a tanév a bölcsészkaron, akkor minden csoporttársam már valamilyen baráti társasághoz tartozott: a város jó nevű gimnáziumaiból jöttek, ismerték már egymást innen-onnan, én pedig eközben magányosan kószáltam a tanévnyitón. Ekkor pillantottam meg egy szintén magában álló fiatalembert, aki nem volt más, mint Görömbei András. Az ő édesapja nem sokkal korábban még börtönben ült, semmiért, tudniillik Andor (Görömbei András – a szerk.) édesapja egy okos és nagyon szorgalmas parasztember volt, aki összekulizott magának 40 holdat, ami miatt persze kuláknak minősült a későbbiekben. Mivel ő volt a gondnok az egyháznál, a helyi ’56-os szerveződések folyamán távollétében megválasztották valamilyen vezetőnek, amit el sem fogadott, ott sem volt, mégis lecsukták négy évre. Ezt csak azért mondtam el, mert családi háttere miatt Andort nem akarták felvenni sehová középiskolába, mígnem az apáca nagynénje beprotezsálta valahogy a győri katolikus gimnáziumba. Tehát ő Győrből jött vissza Hajdú-Bihar megyébe, Polgárra, majd rövidesen be is került az egyetemre. Jellemzi a kort, hogy protekciót a börtönből is lehet szerezni: Görömbei apja együtt ült a Kosztolányi-kutató Kiss Ferenccel, akinek elpanaszolta, hogy a fiát sehová nem fogják fölvenni, s mivel Kiss korábban szabadult (mindössze nyolc hónapot ült), meg tudott gyúrni mindenkit itt a bölcsészkaron, így végül Andort diadalmenetben vették fel Debrecenbe, dacára annak, hogy az apja korábban börtönben volt.
Görömbeivel már ekkor, első találkozásunkkor egy életre szóló barátság szövődött köztünk. Az én szüleim is templomjáró emberek voltak, Andor szülei pedig különösképpen, s mindkettőnk neveltetésében fontos volt a nemzeti értékrend. Ugyan nem mondtuk ki, hogy mi antikommunisták lennénk, ilyesmire nem is gondolt senki se.
Magyar–orosz szakra vették föl. Milyen tapasztalatai voltak az egyetemre kerülve?
Nagyon jól éreztük magunkat Görömbeivel a magyar szak szellemi közegében, mivel a Debrecenben tanító Barta Jánosról és kollégáiról már idő előtt hallottuk, hogy nem a Kádár-rendszer harcos hívei. Bartáról már az ötvenes-hatvanas években megjelent vitacikkei miatt tudták, hogy antimarxista, de nem lehetett hozzá nyúlni „fentről”, mivel szegényparaszt szülők gyermeke volt, tehát azt sem mondhatták, hogy a burzsoázia és a nemzetközi reakció embere. Csak azt mondhatták rá, hogy „téved”. Barta többek között Lukács Györggyel is határozottan szembeszállt, de Lukács ezekre a vitairatokra egész egyszerűen nem is válaszolt, tulajdonképpen lekezelően állt Barta kritikáihoz. (Lukács, hogy úgy mondjam, nagyon tehetséges ember volt, aki rendkívül jó körülmények közül érkezett a tudományos életbe. Sokan idézik Thomas Mann-nak azt a mondását, hogy a legjobb kritikát A varázshegyről Georg von Lukács írta, de úgy látszik, nem vette észre, hogy a demagóg Naphtát róla mintáztam.)
Visszatérve Debrecenre, olyan helyre kerültem tehát, ahol nemzeti, keresztény értékrend vett körül. Egyikünk se fogott fegyvert, egyikünk se rúgott bele a szovjet tankokba, de mindenki érezte, hogy ez egy olyan világ, amit valahogy „ki kell bekkelni”. Rövidesen kiderült számomra, hogy az irodalom tanszéken egyetlen egy igazi marxista sem volt. Volt, aki csendben volt, volt, aki verstanból írt disszertációt, és persze voltak Bartáék, akik nyíltan támadták a Lukács-féle ideológiát. Magát a marxizmust persze nem lehetett támadni, mert például a tanáraink által készített egyetemi tankönyveinknek, jegyzeteinknek is olyan címei voltak, hogy a „marxista-leninista esztétika alapjai”. De nem tudtuk nem elnevetni magunkat rajtuk, mivel a hülye is látta, hogy az első egynéhány oldal pozitív Marx- és Sztálin-hivatkozásai után szó sem volt bennük marxista művészetelméletről.
Az egyetemen ígéretes eredményeim voltak, jól sikerültek a vizsgáim oroszból és magyarból is, és büszke lehettem, hogy másodévesként Barta közölte a Váci Mihály költői képalkotásáról szóló tanulmányomat az intézet évkönyvében (Studia Litteraria, Tomus III, 1965). Tehát azt lehetett hinni rólam, hogy no’ ebből még lesz is valami. De ekkor némileg megakasztotta a karrieremet, hogy egy évet el kellett töltenem a Szovjetunióban, Asztrahánban (a Volga-delta legalsó szakaszánál) az orosz részképzéses hallgatók csoportvezetőjeként. Meglehetősen pórul jártam, mert a pécsi és budapesti orosz szakosok moszkvai és leningrádi intézetekbe kerültek, amíg én a tatárok között „bolyongtam”. Persze előnye is volt az ottlétemnek: minden fontosabb orosz nyelvű szakkönyvet megkaphattam Moszkvából átkölcsönzéssel, s ebből a kutatómunkából született később az egyetemi doktori értekezésem az orosz szimbolista regényről (Brjuszov és az orosz szimbolista regény, Akadémiai, Bp., 1973).
Mi volt az oka annak, hogy két év után leadta az orosz szakot? Könyveiből, tanulmányaiból úgy tűnik, hogy az orosz irodalommal való foglalkozás a későbbiekben is meghatározta az érdeklődését.
Talán ez afféle „karrierizmus” volt a részemről, ami lehet, hogy nem is feltétlenül rokonszenves mindenkinek. Amikor mi elkezdtünk tanulni Debrecenben Görömbeivel, fölöttünk járt egy Fülöp László nevű, nagyon tehetséges, de alacsony és gyönge testalkatú fiú, akit Barta egyszakosított, és ezt mindenki úgy fogta fel, hogy Barta olyan tehetségesnek tartja, hogy itt fogja tartani az intézetben. Emiatt Görömbei meg én is elkezdtünk efelé kacsingatni – ekkoriban már javában írtuk a szakdolgozatunkat –, s finoman céloztunk rá Bartánál, hogy szívesen lennénk egyszakosak. Úgy látszik, Barta látott bennünk fantáziát, Görömbeiben és bennem is, mivel minket is egyszakosított, s így aztán készítettek nekünk külön, speciális órarendet. Persze annak idején sem lett mindenkiből kutató, akit így kiemeltek, az én egyetemi oktatóvá válásomban is közrejátszott egy nagyon furcsa körülmény, miután hazajöttem Asztrahánból. Nevezetesen az, hogy a tanszéken adjunktusként dolgozó Baranyi Imre, aki az Alföld akkori főszerkesztője is volt, 1968 augusztusában a vonat elé feküdt. Egyáltalán nem szeretek cinikuskodni, de ha ő nem lesz öngyilkos, akkor könnyen lehet, hogy én a mai napig is Derecskén lennék általános iskolai tanár. Így Baranyi sajnálatos elhalálozása után felszabadult egy álláshely, s Barta engem oda tudott venni maga mellé.
Ekkoriban Görömbei Hajdúböszörménybe került mint gimnáziumi tanár, az eggyel fölöttünk járó Bitskey István pedig Egerbe – ők azonban, velem ellentétben, aspirantúrára nyújtottak be pályázatot, és így volt három szabad évük megírni a kandidátusi értekezésüket. Én pedig itt voltam az egyetemen, és mint amolyan fullajtár, rohangáltam dékáni és rektori hivatalba, TDK-konferenciákon voltam titkár – tehát csupa olyasmit csináltam, mint azok a fiatal kollégák, akik állást kapnak egy egyetemi tanszéken. A tudományos előmenetel szempontjából így kissé el is maradtam Görömbeitől és Bitskeytől, de nagyon jó barátságban maradtunk végig. Végül aztán ők is állást kaptak az egyetemen mind a ketten, s annak rendje és módja szerint 30 éves koruk előtt ledoktoráltak.
Persze a sok szaladgálásnak volt egyfajta haszna; aki megbízható volt, és elintézte az ügyeket, bizonyos tekintélyre is szert tehetett a bölcsészkaron. Minden bizonnyal ennek is nagy szerepe volt abban, hogy a nyolcvanas évek végén megtettek kari szakszervezeti titkárnak, majd pedig dékánnak, már a rendszerváltozás időszakában. (Persze mindehhez az is hozzájárulhatott, hogy nem léptem be a pártba.) Ezek mind annak voltak köszönhetőek, hogy a bölcsészkar vezetése engem fiatal tanszéki munkatárs korom óta ismert, és bizalmat szavazott nekem.
A sok futkározás és intézkedés mellett ez a státusz óratartási kötelezettséggel is járt?
Természetesen! 16 órám volt, ami borzasztó sok, de hát egész egyszerűen nem volt, aki megtartsa az órákat. Barta János mint professzor nem tartott többet kettő vagy négy nagyelőadásnál, így a többi munkatársnak viszonylag magas óraszáma volt.
És már akkor is leginkább XIX. századi tárgyakat tanított?
Hogyne, de persze nem maradtam magamra teljesen a 19. századi stúdiumokkal, mert itt dolgozott még Kovács Kálmán (Gyulai Pál életművének kutatója), ő tartotta a magyar irodalom előadást Barta nyugdíjazása után (1972), én pedig a világirodalmat viszonylag sokáig.
A 19. századi irodalom iránti érdeklődés Barta János hatásának köszönhető, vagy már korábban is megvolt?
Sokkal korábbi érdeklődés, ami nagyon is érthető, mivel gyerekkoromban nem volt se rádiónk, se tévénk, s hát mit csinál a hozzám hasonló gyerek szabadidejében, vagy mondjuk szénszünetben – napi tizenkét órát olvas. Én pedig 12-13 évesen többnyire nem ponyvaregényt olvastam, hanem a Háború és békét, Jókait, Dickenst. Minden olyasmit, amihez az iskolai könyvtárból hozzáfértem.
A 19. századi világirodalmat tíz évig tanítottam, de annyi tisztesség volt bennem, hogy nem mindig ugyanazt mondtam. Egyik félévben a francia szimbolistákról és az angol modernekről beszéltem, a következő szezonban pedig az orosz realizmusról és a romantikus regényről. Évről évre váltogattam a témáimat, amit azért élveztem is.
Munkásságának feltűnő sajátsága, hogy a 19. századi irodalom kutatásával és tanításával párhuzamosan a kortárs magyar irodalom iránti érdeklődése is megmaradt, egészen a legutóbbi publikációkig. A szimbolizmuskönyvvel egyidőben Rákos Sándor költészetéről jelentetett meg kismonográfiát (Rákos Sándor, Bp., Akadémiai, 1973), s ezután is sok-sok kortárs irodalmi témájú kritikát, elemzést közölt különböző folyóiratokban.
Nem tagadom, hogy ennek részben anyagi okai is voltak. Én az egyetem elvégzését követően megnősültem, feleségemmel egy ideig apósoméknál laktunk, s értelemszerűen saját lakásra vágytunk. Pontosan tudtam, hogy ha nem találok valamilyen mellékes jövedelmet a fizetésemet kiegészítendő, akkor soha az életben nem lesz lakásunk. S ha már pluszmunkát voltam kénytelen csinálni, olyasmivel foglalkoztam, amit szerettem és élveztem is: olvastam és írtam. Érdekelt a korabeli költészet és próza, ez idő tájt kezdtem foglalkozni Esterházy Péterrel is, akiről legalább 8-10 cikket írtam. Szó, ami szó, ezzel lehetett keresni. Hogy mindezt illusztráljam, egy közepesen hosszú Alföld-recenzióért – nemcsak én, hanem mindenki –, megkapta körülbelül a havi fizetésének a felét. Ugyanakkor a korosztályomban mindenki nagyon érdeklődött a kortárs folyamatok iránt, nem csak én.
Kikkel dolgozott együtt az Alföldben, mi jellemezte a szerkesztőség atmoszféráját a hetvenes évek közepén-végén?
Az én generációm előtti időszakban, az ötvenes-hatvanas években meglehetősen vegyes társaság volt a szerkesztőség és köre, majdnem mindenki párttag volt, aki írhatott. Mindazonáltal az Alföldben minden, a fősodortól és a marxista kritika elvárásaitól némileg elütő kezdeményezésnek (a kisebbségi irodalmat pártoló írásoknak vagy Barta János esztétikai tanulmányainak) helyet adtak. Összességében jó szándékú, rendes emberek dolgoztak a lapnál, de muszáj volt megfelelniük, legalábbis kívülről, a politikai-ideológiai elvárásoknak. Csak egy példát hoznék fel a korszakból, egy inkább komikus, mint drámai esetet. Huszonhét éves voltam, amikor Együtt címmel megjelent az Alföld Stúdió antológiája (1971). Az akkori főszerkesztőnek, a már említett Kovács Kálmánnak volt annyi ravaszsága, hogy Tóth Dezső miniszterhelyettesnek (Vörösmarty Mihály monográfusának) adta oda lektorálásra az antológia kéziratát. Egy szép napon Tóth Dezső megérkezett Debrecenbe, és közölte, hogy „jól van, rendben vagytok”, majd gyorsan elmondta, hogy miket kifogásol a kötetben. Többek között Illyés Gyula Bartók (1955) című verséről szóló elemzésemben kiszúrta a „nagyhatalmak kényére kiszolgáltatott kis nemzetek” sort, mondván, hogy ez így nem jelenhet meg. Én erre egy szót sem szóltam, csak néztem magam elé. Nem ellenkeztem és azt se mondtam, hogy „természetesen kihúzzuk!”, csak bámultam a levegőbe. A miniszterhelyettes javaslatát végül nem továbbítottam a szerkesztőknek, így egész egyszerűen benne maradt a fenti sor, és úgy is jelent meg a kötet. Természetesen senkinek semmi baja nem lett belőle. Ilyen viszonyok jellemezték a kort, és az is nagyon beszédes, hogy ugyanez a Tóth Dezső a későbbiekben nagyon sokszor meg is védte a szerkesztőséget. Megvallom, én a későbbiekben sem igazán féltem, se a pártközponttól, se a minisztériumtól. Noha időnként megesett, hogy megjelentek a szerkesztőségben különféle párttitkárok, és közölték, hogy „nacionalista”, „antiszemita”, sőt „városellenes” eszméket közvetít a lap, de furcsa módon nem követelték, hogy önkritikát gyakoroljak, így komolyabb retorzió sosem történt. Ahogy jöttek, el is mentek, és minden úgy maradt, ahogy volt.
Később, 1978-ban rovatvezetőként csatlakozott az Alföld szerkesztőségéhez. Ennek a megbízásnak mi volt a háttere?
Ez akkoriban történt, amikor Görömbeinek lejárt az aspirantúrája, és rövidesen szerződéses állást kapott az irodalom tanszéken. Ezzel egyidőben derült ki, hogy Kovács Kálmán nem akarja folytatni az Alföld szerkesztését, s körvonalazódni kezdett egy új szerkesztőgárda, melynek végül Juhász Béla állt az élére főszerkesztőként. Ekkor invitáltak engem is a laphoz, hogy legyek rovatszerkesztő. Korábban nem tartoztam annyira a köreikbe, a 20. századi és kortárs irodalommal foglalkozó Görömbeihez és az Alföldnél szintén szerkesztőként tevékenykedő Márkus Bélához képest én kevesebb ismerettel rendelkeztem a szerkesztésről és a kortárs vonulatokról, hiszen más korszakkal foglalkoztam. Ennek ellenére szívesen fogadtak engem is, Görömbeit is. Történt azonban, hogy ezt a felállást a helyi pártbizottság elutasította, mivel tudták Görömbeiről, hogy az apja „ellenforradalmár” volt. Mi egy ideig úgy gondoltuk, Aczél Gézával az élen, hogy ebben az esetben mi sem vállaljuk a szerkesztést, de aztán sűrűn érkeztek a riadt telefonok Czine Mihálytól, hogy ne őrüljünk már meg, vállaljuk el, mert velünk mégiscsak fel tud állni egy jó szellemiségű folyóirat, s ha mi bojkottáljuk a munkát emiatt, bizonyosan valamilyen rendszerhű pártembert küldenének a helyünkre. Így végül a frissen alakult szerkesztőség megmaradt, de Andor soha nem lehetett az Alföld szerkesztője, se akkoriban, se később.
Ekkoriban viszonylag sok 20. századi és kortárs irodalmi tárgyú publikációja is megjelent a lapban.
Igen, akkoriban sokat írtam 20. századi szerzőkről, Németh Lászlóról, Kormos Istvánról, Lengyel Péterről és a már említett Esterházy Péterről is. Ennek nagyon hosszú a története, ezért nem szeretném minden részletre kitérve fejtegetni, de épp ekkoriban foglalkoztam a verses regény kérdésével, s a Bolond Istók Arany Jánosához nagyon hasonlatos írástechnikának láttam azt, amit Esterházy művelt azokban az alkotásaiban, amelyekről én is írtam (Termelési-regény, Függő, Fuharosok). Voltaképp ugyanazokat az eljárásokat fedeztem föl a prózájában – a klasszikus formákkal való játékot, az elbeszélői szólam ironikus kibillentését, idézőjelbe tevését –, amelyeket másutt Byronnal és Puskinnal kapcsolatban elemeztem.
Esterházyval egyébként távolról becsültük egymást, de nem barátkoztunk össze különösebben. Nagyon kedves fiú volt, egyetlen egyszer hívott meg magukhoz a Római partra, ez a találkozás emlékezetes a számomra. 11 órára volt megbeszélve a találkozó, én pontban 11 órakor értem a házuk elé, de ő már ott állt a kapuban. A kapura ki volt téve egy tábla, miszerint „Vigyázz, a kutya harap!”. Megkérdeztem tőle, te Péter, ezt komolyan kell venni? – mire azt felelte, „föltétlenül, de nincs kutya!”. Ilyen baráti és felszabadult hangnemben beszélgettünk órákon keresztül.
Az Alfölddel kapcsolatban még hozzátenném, hogy sok mindenkivel lehetett találkozni a szerkesztőségben és a szerkesztőség révén, egy bizonyos ismertségre is szert tehetett az ember. Mostanában ez már nem divatos, mert kevésbé személyes a szerkesztőségi munka, de annak idején szokás volt, hogy ha egy író épp Debrecenben járt, vagy itt szállt át – Páskándi Gézától Veres Péterig –, ellátogatott a szerkesztőségbe, vagy megüzente, hogy érkezik, és ilyenkor négyen-öten is összegyűltünk ott, meghallgattuk egymás sztorijait néhány pohár ital elfogyasztása mellett.
Tehát az Alföld révén az ember beléphetett nemcsak a városi, hanem az országos közéletbe is. Mivel a szerkesztőség nem tanúsított a városi párttitkárok felé semmifajta lenézést, rosszindulatot, szemtelenséget, többé-kevésbé békén hagytak minket, becsülték a jóindulatunkat, és ha egy módja volt, megvédtek bennünket. Így én a saját bőrömön a Kádár-rendszer terrorisztikusabb részét már nem érzékeltem.
Szerkesztői ténykedésének a végével esik egybe tanszékvezetői megbízatása (1989), ezzel egyidőben megválasztották a Bölcsészettudományi Kar dékánjának, majd 2003-ban az egyetem rektorának. Hogyan lett az egykori tanszéki „fullajtárból” dékán, majd pedig rektor?
Az első 6-7 évnyi futkározás után fokozatosan lépkedtem föl a ranglétrán; 1984-ben megvédtem a kandidátusi értekezésemet – ez volt a magyar verses regényről szóló, 1990-ben megjelent monográfiám alapja –, amely már docensi kinevezéssel járt együtt, így lehettem bölcsészkari dékán a rendszerváltozás idején. Ekkoriban sokan lobbiztak az egyetemi környezetemben, hogy legyek dékán, aminek az volt az oka – s ezt meg is mondták őszintén –, hogy mivel orosz szakot végeztem, orosz irodalommal foglalkoztam, biztos nem fogom hagyni, hogy tönkre tegyék a debreceni orosz műhelyt.
Reális félelem volt ez akkoriban?
Hogyne, teljesen benne volt a levegőben. Amikor átvettem a dékánságot, az orosz tanszéken 37-en dolgoztak, a következő év nyaráig ezt 18 főre kellett lecsökkenteni, mert időközben rendkívül meg is csappant az érdeklődés az orosz nyelvtanulás iránt (mint ismeretes, a rendszerváltozás után az orosz kikerült a kötelező nyelvek közül az iskolai oktatásban). Így ebből az lett, hogy addig küszködtem, míg a maradék 18 főnek valahogy tudtam helyet csinálni az egyetemen, adott esetben más tanszékeken.
Visszatérve a dékáni és rektori kinevezésre, mivel a kérdés erre vonatkozott, azt mondhatom, hogy tulajdonképpen a rendszerváltozás előtt is kiegyensúlyozott, normális viszonyban voltam az egyetemen szinte mindenkivel, nem tettem keresztbe másoknak, nem néztem le senkit, de nem is hajbókoltam. Ugyebár a Kádár-rendszer bukásával dékánként, rektorként korábbi pártemberek, kommunisták nem is jöhettek szóba vezetőként, bennem pedig, úgy tűnik, megbíztak. Viszont nem is tartottam elszámoltatást senkivel, nem mutogattam mások múltjára vagy világnézeti meggyőződésére. Akkor is úgy gondoltam és most is úgy gondolom: nem hiszem, hogy Debrecenben mindenkinek reformátusnak kéne lenni, és azt sem hiszem, hogy Debrecenben mindenkinek Arany-kutatónak kellene lennie. Azokkal kapcsolatban, akik a saját munkájukat tisztességesen végezték, nem láttam problémát abban, ha volt esetleg kommunista, pártvezetői múltjuk és érintettségük.
Milyen volt a rendszerváltozás néhány éve a Debreceni Egyetemen? Dékánként minden bizonnyal sokkal közelebbről látta, milyen egzisztenciális, politikai, gazdasági kihívásokkal, problémákkal szembesül egy vidéki nagyvárosi egyetem.
Nem mondhatom, hogy sok veszekedés, konfliktus terhelte volna ezt az időszakot, az egyetem vezetése részéről mindenkihez megpróbáltunk a lehető legemberségesebben viszonyulni. Nekem mint dékánnak persze voltak kudarcaim, mert hát mégiscsak valamiképp részt kellett vennem az átmenet „levezénylésében”. Az egykori marxizmus-leninizmus tanszékkel például nem tudtam zöld ágra vergődni. Amikor egyértelművé vált, hogy nem lesz többé történelmimaterializmus-oktatás az egyetemen, egyeztettünk a hajdani marxizmus-leninizmus tanszék munkatársaival. Világosan kifejtettük, nem azt kérjük, hogy egyik napról a másikra gondoljanak mást a világról, de azt igen, hogy hangolják át a politikatudományi képzést leíró (elméleti és gyakorlati) diplomáciatörténetre – épp ekkoriban jelent meg Henry Kissinger Diplomácia (1994) című monumentális könyve, ezt ajánlottuk a tananyag felfrissítésére. Utóbb sajnálatosan a vezetés tudomására jutott, hogy semmit nem változtattak az órákon. Ez a hozzáállás – a vezetőség baráti jobbját semmibe vevő szemtelenség – rendkívül bántott is. Így aztán nem tudtunk mást csinálni, csak azt, hogy akit lehetett, nyugdíjaztunk vagy áthelyeztünk.
Mint mondtam, ebben az időszakban az orosz szak hallgatói létszáma látványosan csökkent, ugyanakkor az angol és német szakokra sokkal több diák jelentkezett, amivel kapcsolatban a kollégák részéről némi tiltakozás is kialakult, mondván, alacsony nyelvismerettel rendelkező, gyenge hallgatók lepik el az angol és német szakokat. Ez nyilvánvaló következménye volt annak, hogy ekkoriban már a hallgatóknak nem a 20%-át, hanem a 70%-át föl lehetett venni a modern nyelvszakokra. Mindazonáltal én következetesen igyekeztem kiállni az orosz nyelv és kultúra egyetemi oktatása mellett is, annak belátásával együtt, hogy a szláv nyelvek elsajátítása az általánosnál több belefektetett energiát kíván oktatótól és hallgatótól egyaránt.
1992 és 1996 között a Helsinki Egyetem vendégprofesszora volt. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?
Egy időben annyira ambiciózus voltam, hogy még finnül is megtanultam egy kicsit, s valamivel korábban Görömbei is volt kint Finnországban egy ideig, ő biztatott, hogy pályázzam meg én is. Egy ideig nehezemre esett hozzászokni a helyi szokásokhoz, a finnekkel való mindennapos érintkezéshez (például az emberek visszafogottságához, távolságtartásához), de idővel belerázódtam. Feleségemmel mindketten kiköltöztünk, és heti hat órában, nagyon fegyelmezetten tanultuk a finn nyelvet, a kezdő tanfolyamtól egészen a középhaladóig. A legvégén már részt tudtam venni egy tudományos műhelyvitán, ahol a finnül hallott szövegre finnül tudtam válaszolni. Persze rendkívül rosszul beszéltem, s mostanra minden finntudásom megkopott, de annak idején komolyan vettem, hogy ha már vendégtanár vagyok egy külföldi egyetemen, legalább valamennyire megismerjem az ország nyelvét. Persze a finn irodalom is érdekelt: fellapoztam Kai Laitinen finn irodalomtörténetét (1981), és abból kiindulva elolvastam a legfontosabb 6-7 finn regényt, amihez hozzáfértem magyarul.
A hallgatókkal milyen volt a viszonya?
A hallgatókkal nem volt nehéz jó viszonyt kialakítani. Az én hallgatóim, akik összesen harmincan voltak, többségben vegyesházasságból születtek, finn apától és magyar anyától, vagy fordítva. Ebből következően, mivel az egyik szülőjükkel perfektül beszélték a magyart, tökéletesen tudtunk kommunikálni, noha voltak így is nehézségek, ugyanis egy finn–magyar családban ritkán fordulnak elő olyan szavak, mint „végvár” vagy „lovagkor”. Tehát az irodalmias beszédmódot, az archaizálást, a kulturális referenciákat nehezen tudták értelmezni. Értették ők a színtiszta magyar beszédet, csak a szókincsükből épp az irodalmi kultúrához kötődő szavak hiányoztak.
Milyen szerzőket, korszakokat tanított?
Mindent, Szent Istvántól Esterházy Péterig. Minden évben volt egy speciális magyar irodalomtörténeti kollégium, melynek során nekem két félév alatt kellett elmondanom a magyar irodalom történetét a kezdetektől egészen a 20. század végéig. Emellett mindig volt két vagy három másik korszakelőadás, ahol egy-egy nagyobb stílusirányzatról, művelődéstörténeti korszakról vagy írói csoportosulásról volt szó – „magyar barokk”, „magyar romantika”, „Kassák és köre”, ilyesmik. A hallgatók voltaképpen egy nagy áttekintést kaptak a magyar irodalomról, amit én itt-ott kinagyítottam, árnyaltabb formában mutattam be. Természetesen viszonylag lassan haladtunk, s minden részletre kiterjedően megpróbáltam elmagyarázni a számukra homályos kifejezéseket. Összességében nem tartom karrierem legkiemelkedőbb pontjának ezt az időszakot, de büszkeség, hogy az ott tartózkodásom ideje alatt adták ki az első magyar szakos diplomát a Helsinki Egyetemen, amire a korábbiakban nem volt példa.
Radnai Dániel Szabolcs az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa
Hozzászólások